2016. március 8., kedd

15. Fejezet (Vége)

Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy visszaírjak-e. Megérné ez nekem? A telefonom markolászva huppantam le az ágyra, és a kijelzőjét bámultam. Annyiszor átolvastam az üzeneteket amit Luke küldött, hogy kívülről biztos tudom. Éjfél akkor már biztos elmúlt. Hajnali 1 vagy 2 lehetett, amikor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megszegem a szabályokat. Kinyitottam a szobám ajtaját, és boldogan néztem körbe: senki sehol. Mindenki alszik. Lelopakodtam a lépcsőn, és megpróbáltam csendben kinyitni a bejárati ajtót. Hál' istennek sikerült, szóval pár pillanat múlva a sötét utcán találtam magam. De hülye vagyok! Sötét? Egyáltalán nem volt az. Legalább is egy kicsit. Az utcán lévő lámpák gyéren világítottak néhol, és a távolban lévő város fényei is látszódtak. Kicsit megremegtem, mert hát még sose szegtem meg a szabályokat sehol. Félve elindultam a járdán, folyamatosan nézelődve. Megpillantottam egy felém közeledő autót, és eszembe jutott Luke. Neki is ilyen fekete Audi A8-a volt. Oké, kicsit drága de hát... megkapta. Örül neki, szóval... miket beszélek már? Azt sem tudom mi van vele. Amikor utoljára láttam épp részeg volt.
Továbbá is szomorúan ballagtam a város utcáin, mélyen elmerülve a gondolataimban. Legtöbbjük 'Mi lett volna, ha...' résszel kezdődött, így nem igazán élveztem. Ahhoz képest, hogy este volt, nem fáztam. Mondjuk, Sydneyben... nem csoda. Nem tudtam, hova menjek, vagy egyáltalán merre. Aztán felpillantottam a "kilátóra". Mi mindig így hívtuk.
Valójában egy magaslat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra.


Mire felértem, fáradtan nekidőltem az egyik fának. Szerettem idejönni, de... "felmászni" már nem. Elmosolyodtam, amint megláttam a fényeket. Tudtam, egyszer azok is meghalnak. Nem fognak többé világítani, tündökölni a sötétben. Odaléptem a szakadékhoz, vagy hogy is nevezzem. A szélétől távol voltam, 2 méterre legalább. Végiggondoltam, mi történt velem eddig, hogy mégis a franc volt ez az 1 év. Összebarátkoztam Luke-kal, megkedveltük egymást. Egyre többet voltunk együtt, míg nem belé szerettem. Az egyik este autó balesetem volt, ahol a szüleim meghaltak. Másnap a kórházban ébredtem, mellettem pedig könnyes szemmel Luke nézett rám. Boldogan kimentünk onnan. Nem sejtettem semmit. Hazaértem, apa, anya sehol. Összevesztünk. Utána sehol nem találtam. Elvesztettem. Egy buliban ismét megjelent. Megcsókolt. Szerelmet vallott nekem részegen. Én felpofoztam, és ismét ugyanaz.

A sötét gondolatok újra meglátogattak. Úgyse számítok már senkinek. Szüleim nincsenek, se nagyszüleim. Vanessa néniéknek valószínűleg csak teher vagyok. Barátnőm nincs. Luke már nem szeret. Nincs egyetlen ember se, akiért élhetek. Csökkentettem a távolságot másfél méterrel. Lenéztem a hatalmas mélységbe. Csak feketeség, szinte semmit nem lehet látni, viszont biztos nem élném túl a zuhanást. És pont ez kellett nekem. Még egy kicsit közelebb mentem. Először 10 centiméter, majd még 20. Könnyes szemmel, de mégis kicsit boldogan felnéztem a mélységből, a városra.
- Szerettem őt! Sőt, még mindig szeretem! Mégis elutasítottam a vallomását, mert féltem, kárt teszek magamban, és benne is! Mért nincs még vége? Mért nem fejeződik be ez a történet?! - kiáltottam a nagyvilágba, tudva, hogy senki sem hallja meg. Hiába adtam ki magamból mindazt, amit eddig nem mertem, mégis fájt. Valami belül még mindig. Alig telt el 5 perc, lépteket hallottam.
- Én nem ugranék le - szólalt meg a hátam mögül egy ismerős fiú hang. Nagyon sötét volt. A haja barnának látszott, szemei pedig feketének. De a magas testalkatából, és a felálló hajából könnyen kivettem: Ő az.
- Én pedig igen. - feleseltem.
- Hannah... Ne tedd meg, könyörgöm! Az én hibám volt, részben. Sajnálom a szüleid, hogy túl későn jöttem rá, téged szeretlek, és hogy részegen neked estem. Kezdjük újra!
Nem törődtem vele, csak visszafordultam a szakadékhoz.
- Az én történetem már befejeződött. Nem tudom, mit akarsz ezen újrakezdeni. - még közelebb léptem a fekete semmihez.
- Ahhoz, hogy egy történet befejeződjön, el kell kezdődnie. És a miénk csak most kezdődik. - folytatta. - Hannah, basszus... sose voltál egy hülye lány, így csak fel tudod fogni, hogy szeretlek!
Beadtam a derekam. Félek levetni magam. Túlságosan is kötődöm hozzá. Megfordultam, és átöleltem, persze már távol a mélységtől. Rájöttem, hogy hiába éreztem úgy, elvesztettem mindent, és semmi értelme az életemnek, ő mind végig ott volt, és várt rám. Csak én nem voltam képes felfogni, hogy igen is lehetek boldog, méghozzá vele.

,,Csak egy nem átlagos életet élő fiú és egy lány voltunk,
Kiknek története egy zenével kezdődött,
Egy reménnyel folytatódott,
És még a végtelenben sem ért véget."
(utolsó naplóbejegyzés)

Hannah Sutton Roberts
London
-------------
-----------

Luke Robert Hemmings
Sydney
------------
---------


Szorosan magadhoz öleltél, és nem engedtél el. Én is átöleltelek, és fejem a mellkasodhoz tettem. Hallottam a szívdobogásod a szél, és a tenger hangjai mellett.
(15 évvel később)

THE END

 












2015. november 14., szombat

Új díj! Köszönöm:D

Sziasztok!
Nagyon szeretném megköszönni a Primrose Blog Design íróinak/szerkesztőinek ezt a díjat, sokat jelent nekem. :) Kicsit későn reagáltam, mert eléggé lefáraszt a suli, viszont végre összekaptam magam, és eljutottam odáig, hogy megköszönjem, illetve kirakjam e díjat. Még egyszer nagyon köszönöm! :D
U.I.: Bocsánat ezért a haaatalmas fehér foltért, én sem tudom hogy került ide. Csak húzzátok végig rajta a kurzort, lenyomva, utána pedig már hál' istennek eltűnik. 



Szabályok: 
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad! (Nem muszáj, mert némely blog rohadt hosszú)
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hisz' mindenkinek jól esik a visszajelzés!
8.Cseréljetek linket!
9. Küldd tovább 12 embernek a díjat!
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog az illetők blogjáról:

1. Ketten vezetik.
2. A blog témája: design
3. Szórakozásból indult a blog
4. Textúrákat is közzé tesznek
5. Tehetségesek, érdemes hozzájuk benézni ;D
6. Eddig 6 kritikát írtak
7. Van egy könyvajánlójuk
8. Segítenek a szerkesztésben
9. Az előző deisgn zöld-rózsaszín volt
10. Az olvasóikat Cukorfalatoknak és Habcsókoknak nevezik
11. A cím Primrose, jelentése Kankalin
12. A blog nyitása Augusztus 3.-a lett volna

12 dolog a saját blogomról:

1. 2015 Januárjában indult a blog
2. Régen azt mondták, hogy nem a romantika a területem, ez a blog mégis az lett
3. Amikor nem tudtam aludni, akkor pattant ki a fejemből, hogy megírjam
4. Az eredeti neve Örökké lett volna
5. A kis verset én írtam hozzá
6. Az utolsó fejezet egy mondatát egy film előzetesből csórikáztam, ami a tv-ben volt (azóta sem találom azt a filmet!)
7. Ez a 2. díj a blogon (eltekintve a versenyesektől)
8. 14. fejezetes eddig a blog
9. Nagyon sok a részlet, előzetes
10. Néha megtervezem a tartalmát, cselekményét a blognak, de mostanság csak amit kitalálok
11. Az elején abszolút nem akartam kinyírni Hannah szüleit, ez is csak úgy jött
12. Szeretlek titeket!:DD

Válaszok:

 1. Honnan merült fel benned az ötlet, hogy ilyesfajta blogot vezess?
Huhh... Elég rég történt. Éjszaka nem tudtam aludni, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy le kéne írni egy enyémhez hasonló szerelmi történetet (Victoria szerelmeees, juuj :D) és ez lett belőle. Természetesen abszolút nem hasonlít az enyémhez, fényévekre vannak egymástól, de nem baj. Aztán kb. 1 órán keresztül tervezgettem a prológust, és még testnevelés órán is ezen gondolkodtam.

2. Mennyi ideig tart megírni egy bejegyzést?
Attól függ. Ha folyton elvonja a figyelmem valami, több órába is beletelhet, illetve napokba, ha aznap szünetet tartok, és máskor folytatom.

3. Van, aki segít tartani benned a lelket, ha eleged van a blogolásból?
Szerencsére igen, van, mert sokszor megesik. Innen is köszönöm nekik, hogy még most is kitartanak mellettem. :)

4. Miért pont ezt a bloggernevet választottad?
Eleinte Vicky Bloomy volt, és jelenleg Victoria Blue. A valóságban nem így hívnak, de úgy gondoltam, nem szeretném felvállalni a nevem. És, hogy miért pont ez..? Nos... A Victoria az egyik kedvenc nevem, mint angolul, mint magyarul. A Blue pedig ugye kéket jelent, ami a kedvenc színem.

5. Hogyan találtál rá a blogger világra?
Hű.. Nem nagyon emlékszem rá. Azt hiszem, láttam pár blogot, vagy egy barátnőm is blogolt, és úgy belekezdtem... elég homályosak az emlékeim :D

6. Mikor kezdtél el komolyabban blogolni?
2015. Január 5.-én, amikor létrejött ez a blog. Előtte is blogoltam, de az már inkább hasonlított egy összehányt naplóra, mint sem egy rendes, érzelmes történetre.

7. Mi inspirál az írásra?
A zene, és az érzéseim. Ha szomorú vagyok, megpróbálom kiadni magamból. Egy barátnőm mindig a párnagyilkolást ajánlja, de inkább maradok az írásnál.

8. Volt már, hogy valakitől nem épp pozitív kritikát és ezért abba akartad hagyni az írást?
Naaaagyon rég igen. Amikor egy macskás (? xD) történetet írtam, és valaki építőkritikát írt hozzá (azt sem tudtam mi az!), eléggé megsértődtem, és egy idő után abba is hagytam. Jól tettem, mert ha most visszaolvasom... Katasztrófa.

9. Szoktad mások blogjait olvasni?
Mostanában nem, mert nem igen van időm rá, de amikor megtehetem, akkor persze.

10. Hányat olvasol jelenleg?
Olyan... Hármat? :D

11. Mit gondolsz a sok 1D (One Direction) ff-ről?
Hát... Vannak és kész. Én is szeretem őket, attól, hogy abszolút nem hallgatom. Jó, néha igen. :) De egyébként semmi bajom velük. Ha valakinek tetszik, akkor rajta, írja, olvassa! :D

12. Kik azok az írók, akiknek a művei ösztönöznek az írásra?
Hm... Leiner Laura (A Szent Johanna Gimi írója) FantasyGirl (5SOS-sorozat)


12 blog, akiknek küldöm a díjat:
3. A rosszat akarom (Fordítás)


12. Kérdés:
1. Mi inspirál az íráshoz?
2. Honnan támadt ez az ötlet, hogy blogot vezess?
3. Miért ezt a bloggernevet választottad? / Miért a saját neveddel írsz?
4. Mikor kezdtél el foglalkozni a blogolással?
5. Szoktad mások könyvét/blogját olvasni?
6. Előre kigondolod a történetet, vagy úgy vele ,,Lesz ami lesz"? (Design blogoknál nem muszáj a történet, lehet a tartalom is, mint pl.: Előre kigondolod, hogy mit fogsz kirakni?)
7. Milyen könyveket/blogokat olvasol szívesen?
8. Milyen zenéket hallgatsz?
9. Ki/kik a kedvenc előadóid?
10. Volt már, hogy abba akartad hagyni az írást? Miért?
11. Mit gondolsz az ff-ekről? (Fanfiction)
12. Ha lenne 1 milliárd dollárod, mire költenéd? :D


2015. október 17., szombat

14. Fejezet

- Luke... a barátnőd. Nem csalhatod meg - mondtam remegő hangon, mert bevallom, kissé féltem az előttem álló, részeg Luke-tól.
- Ő már mind egy. Most Én vagyok a lényeg, és legfőképp Te - suttogta a fülembe, és szó nélkül behúzott az egyik szobába. Ott az ajtónak nyomott, és hevesen megcsókolt. Persze én nem viszonoztam, és minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól. Elfordítottam a fejem, és könnyes szemekkel a padlót néztem.
- Engedj el... könyörgöm - kérleltem, mire ő elengedte az egyik kezem, és újra maga felé fordította arcomat. Kihasználtam az alkalmat, és szabad kezemmel felpofoztam. Nem akartam ártani neki, de nem is akartam lefeküdni vele. Főleg nem így. Az váratlan ütéstől rögtön kicsit hátrébb lépett, így felszabadult a másik kezem is. Amilyen gyorsan csak tudtam, kinyitottam az ajtót, és leszaladtam a lépcsőn, megkeresni a többieket. Melissa épp össze-vissza csápolt egy másik sráccal, viszont Adam sehol sem volt.
- Hol van Adam? - próbáltam túlkiabálni a zenét, de nem sikerült, így megráztam Melissa vállát, aki rögtön rám nézett. - Merre hagytad?
- Nem tudom. Legutoljára épp egy csajjal láttam, felmenni a lépcsőn - válaszolt még mindig táncolva.
- Várj meg itt - jelentettem ki, és visszamentem az emeletre. Ott kinyitottam az egyik szoba ajtaját, de nem épp a legszebb látvány fogadott.
- Adam, szedd össze magad. Hazamegyünk - takartam el a szemem.
- Basszus, miért? - kérdezte.
- Akkor maradj. De ha elindulsz, ne felejts el telefonálni! - emlékeztettem, és magukra hagytam a két "szerelmespárt".

- Jéézusoom - gondoltam magamban, és leültem a szobámban lévő kis kanapéra. Meglepett. Túlságosan is. Sose láttam még ilyennek, és megrémisztett. A telefonom kijelzőjét néztem, és egyre csak azon gondolkodtam: válaszoljak? Néha elkezdtem írni valamit, de gyors kitöröltem. Én sem tudom, miért. Csendben bámultam magam elé, azon gondolkodva, hogy mégis mit fogok most tenni. Végül is, részeg volt. Másnapra elmúlik.

Körülbelül háromnegyed órán keresztül gondolkodtam a hülyeségeimen, mire végre elhatároztam, hogy elmegyek sétálni.
- Hát te? Sőt, jobb. Többiek? - kérdezte Jack bácsi, ki épp megtámadt egy mogyoróvajas dobozt.
- Elmegyek sétálni - közöltem nyugodtan, mintha olyan mindennapi lenne, hogy a gyerek éjfélkor elmegy sétálni.
- Nem mész te sehova!
- De hát...
- Semmi de! Legalább te ne csavarogj a városban, ilyenkor. Méghozzá egyedül! Ki tudja, milyen idegbeteg, részeg támadna le!
- Már így is letámadott egy - gondoltam magamban. - Oké, itthon maradok. És a többiek? - ültem fel a konyhapultra.
- Vanessa épp az előbb ment el értük. Azt hittem, Melissa is hazajött - mondta Jack bácsi, miközben eltette a nutellás dobozt, és előhalászott a hűtőből valami másik édességet.
- Útközben visszafordult. Persze én megpróbáltam hazahozni, de annyira be van állva, hogy nem bírtam vele.
Jack bácsi amint meghallotta, hogy 'be van állva', kimászott a hűtőből (nem szó szerint) és kérdőn fürkészett.
- Hogy micsoda?! Beállva?
- Neem, dehogy! - hazudtam.
- Pedig mondtam neki, hogy ne igyon sokat. Még a végén kórházba kerül! Adam legalább még normális?
- Háát... azt a jelenetet nem nevezném normálisnak - gondoltam ismét, de természetesen nem mondtam ki. Még csak az kéne. Egy kevésbé határozott igennel bólintottam, majd gyors felmentem a szobámba, még mielőtt Jack bácsi a szemembe világítana valami hülye lámpával, miközben kihúzza belőlem az igazat. Ismét elővettem a telefonom, majd elkezdtem olvasni. Természetesen Luke üzeneteit. Nem tudtam, hogy válaszoljak-e, vagy hagyjam az egészet beleveszni a szürke hétköznapokba. Emlékszem, még amikor picike voltam, és akárhányszor vendégeink voltak, viccelődve megkérdezték: ,,Na, és a fiúkkal mi van?"
Mosolyogva megráztam a fejem, és egyre csak azt ismételgettem, hogy én sose leszek szerelmes.

_______________________________

Sziasztok!
Véégre kész lett ez a fejezet is. Fogalmam sincs, mennyit kellett rá várnotok. 1-2 hónap? Esetleg 3? Nem tudom már, mind egy. Sok hozzáfűzni valóm nem lenne, szóval... Remélem tetszett! :) Mi a véleményetek? Hannah és Luke története vajon folytatódni fog? Kiderül a következő részben! Bye! :D

______
Victoria Blue

2015. szeptember 26., szombat

Problémák

Sziasztok!

Hát... sajnos egy nem túl jó hírrel érkeztem. Nagyon sokat kell majd szerintem várni egy fejezetre, de majd igyekszem bepótolni, körülbelül még 2-3 fejezet, és vége. Az iskola, a tanulás, és még sok más szerepet játszik abban, hogy ne legyen elég időm, illetve most a laptopnak is kedve támadt szórakozni, de semmi gond, majd megoldom. Nem éppen így terveztem a blog jövőjét, de ez ellen nem lehet mit tenni, max. ha egy kicsit rágyorsítok. És igen, ez már mondhatni a lustaság miatt van, hiába mentegetőzöm. Ennyit szerettem volna, remélem megértitek, és nem gond. Köszönöm, hogy időt szántál rá, és elolvastad. :)
(még nincs vége a történetnek)

____________
Victoria Blue

2015. augusztus 23., vasárnap

13. Fejezet

Másnap felhívott Ashlee, hogy lenne-e kedvem elmenni vele az egyik buliba, ami Michaelnél lenne megtartva. Természetesen igen mondtam, mivel Melissát és Adamet is meghívták, mint "új gyerekeket,,.
- Oké, és kik lesznek ott? - kérdeztem a telefonba.
- Öhm... Én, te, Melissa, Adam, akkor ugye Michael és a többi fiú... meg talán Luke barátnője - válaszolt nyugodtan Ashlee. - Miért?
- Semmi - nyeltem egy nagyot. - Csak tudni szerettem volna, hogy kik lesznek jelen.
- Ja, oké. Bocsi, de nekem mennem kell. Akkor olyan 6-kor a parkban. Szia! - köszönt el, és már le is tette. Sóhajtottam egyet, majd kicsit arrébb löktem a telefont. Felálltam az ágyról, de hirtelen megszédültem, ezért meg kellett kapaszkodnom valamibe. Sokszor történt ilyen. Olyankor sötétebb lett minden, és alig láttam a körülöttem lévő tárgyakat, embereket. De aztán gyorsan elmúlt. Csak pár másodpercig tartott. Megfogtam a fejem, és tovább mentem, egyenest ki, a folyosóra. Üres volt. Lementem a földszintre, de ott sem volt senki. Csak egy papír az asztalon, amelyen ez állt:

Elmentünk bevásárolni, majd jövünk! Kb. 2-3 óra. 

Visszatettem a kis levelet, és kimentem a hátsó udvarba. Furcsa módon Melissa épp a padon ült, és zenét hallgatott. 
- Szia. Hát te? - ültem le mellé. - Nem mentél el a többiekkel?
- Áh, nem volt kedvem. Úgyis csak kaját vesznek, megoldják maguk - válaszolt és leállította azt a dalt, amit én egyáltalán nem ismertem.
- Aha. Értem. Te várod már a bulit?
- Ja. Biztos jó lesz - mondta.
Ránéztem a karórámra, ami épp fél négyet mutatott. Gyors felpattantam, és elmentem fürdeni. A park egy kissé messze volt tőlünk -nagyon-, így legalább fél órával előbb kellett elindulnunk. Na, meg mire mind hárman elkészülünk! Főleg Melissa. 8 évet kell várni rá, mire megtalálja a tökéletes ruhát. És még 4 év ráadás, hogy megcsinálja a haját. Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és egymás után dobáltam a ruháimat a mosógép tetejére.

Gyors kész voltam. Körülbelül 5-6 perc volt az egész. Jó, bevallom. Inkább 15. Folyton gondolkodok valamin. Mindig, amikor elmegyek zuhanyozni, olyan, mintha kilépnék az élők sorából, és elvesznék az én kis világomban. Lehet, hogy csak az én hülyeségem, vagy más is így gondolja, de mind egy. Időközben a többiek is hazaértek.
- Adam, mehetsz fürdeni - közöltem hidegen, majd meggondoltam magam. - Ja, inkább Melissa menjen!
- Szerintem is - értett velem egyet.
- Hova mentek ti? - szólalt meg váratlanul Vanessa néni.
Kicsit meglepődtem. Hogy, hogy nem tudott róla? Furcsa. Én úgy emlékszem, hogy említettem neki egyszer.
- Hát... buliba - mondta Adam. - Ami Michaelnél lesz.
- Jaaa, tényleg! - kiáltott Vanessa. - Teljesen kiment a fejemből.
Még egy kicsit beszélgettünk, majd Adam elment fürdeni. Na, ő már tényleg gyors volt. Őt inkább a könyvek köti le, illetve a számító gép. Szóval nem szokott annyit gondolkodni a zuhany alatt. Szerintem. Legalább is, amilyen gyors volt. Felmentem a szobámba, és rögtön neki álltam keresgélni. Találtam egy fehér trikót, és egy farmer rövidnadrágot.
- Tökéletes - gondoltam magamban.
- Hannah! Öltözöl? - kiabált Melissa az ajtónál.
- Még nem! - kiáltottam vissza. - De neked nem fürdened kéne?
- Adam kielőzött. Pedig azt mondta, hogy muszáj nekem mennem elsőnek, de csak azért is - duzzogott. Elnevettem magam, ahogy hallottam a szőke unokatesóm az ajtóm mögött nyavalyogni.
- Akkor bemehetek? - kérdezte.
- Igen, gyere.
Melissa lassan kinyitotta az ajtót, és elkezdett keresgélni valamit a zsebében. Pár másodperc után előhúzott egy lapot, és átlépte a küszöböt.
- Ez a tiéd? Vagy ki írta? - ült le mellém, és szét hajtotta a kis papírt, hogy lássam mi van rá írva. Amikor megpillantottam azokat a betűket, szavakat... azt a kézírást. Görcsbe rándult a gyomrom, és hirtelen rosszul lettem.
- Mit keres nálad? - vettem ki a kezéből -, vagy inkább téptem -.
- A folyosón volt. Pont a te szobád közelében.
- Aha. Kösz... - válaszoltam, majd magam mellé tettem a "verset,,.
- Na, megyek. Készülődj. Már fél öt - közölte velem, majd amikor rám nézett, újra megszólalt. - Van valami baj?
- Nem, nincs semmi - bólintottam. Megvártam, míg Melissa kimegy a szobámból, és becsukja az ajtót. Ránéztem a papírra, és szét téptem. Jó érzés volt látni meghalni az összes rossz emléket, ami folyton kísértett engem. Sóhajtottam, összeszedtem a kis darabokat, és kidobtam a kukába.

- Wow, itt lakik Michael? - csodálkozott Adam miközben a járdán vártuk, hogy végre befejezze.
- Mit csodálkozol annyit? Csak egy átlagos, emeletes ház - közöltem vele hidegen. Tényleg nem értettem, mit kell azon az épületen annyira megnézni. Körülbelül 2 perc múlva összekaptuk magunkat, és bementünk a táncoló, részeg emberekhez.
- Majd ha mennél haza, légyszíves keress meg! Nem hinném, hogy józan leszek! - próbálta túlkiabálni a zenét Melissa, és Adammel együtt eltűnt a tömegben.
- Szuper - gondoltam magamban. Egyáltalán nem volt kedvem részegre inni magam, így csak élveztem a zenét, és megindultam az emelet felé. Felmentem a lépcsőn, és amikor megláttam az üres erkélyt, boldogan közeledtem a kis helyiséghez, de valaki a csuklómnál fogva visszarántott.
- Hova ilyen sietősen, Hannah? - szinte éreztem nyakamon a leheletét, miközben egyre lejjebb haladt ajkaival. Részegen talán hagytam volna, de nekem ez túl sok volt.
- Luke, mit csinálsz? Normális vagy? - löktem el magamtól a ittas srácot, de ő újra magához szorított.
- Tudom, hogy te is akarod. Nem tudsz - csuklott egyet. - Nem tudsz hazudni nekem - kék, semmit mondó tekintete az enyémbe fúródott, és egyre közelebb hajolt hozzám. Tudtam, nincs visszaút. Vagy megteszem, vagy nem.


--------------------------
Sziasztok!
Itt is lenne a 13. fejezet. :D Huh... a vége kicsit érdekesre 
sikeredett, de remélem elnyerte mindenki tetszését.
Mit gondoltok, mi fog következni ezek után? Ti várjátok már a végét? 
És Hannah hagyni fogja, vagy tesz ez ellen valamit? 
A következő részben kiderül! :D További szép napot!

-------
Victoria Blue




2015. július 24., péntek

12. Fejezet

Már szinte láttam a hullámokat, és a többi embert is, akik a tengerparton voltak. Hátra néztem, de sehol nem láttam Calumot. Visszafordultam, és folytattam utamat. Amikor végre oda értem, fel-alá járkáltam, próbáltam megkeresni Luke-kot.
- Szia, Luke! Figyelj, sajná... - fogtam meg a srác vállát, aki háttal állt nekem. De nem sokáig, rögtön megfordult. Hát... tévedtem. Nem ő volt az.
- Jaj, bocsi. Összetévesztettelek valakivel - kértem bocsánatot, majd rögtön elmentem onnan. Huh, nagyon égő volt. Eléggé hasonlított Luke-ra, ezért azt hittem ő az. Tovább keresgélve a tengerparton megpillantottam egy ugyan olyan srácot. Vettem egy nagy levegőt, majd megindultam felé. Kicsit féltem, hogy mit fog szólni, főleg, hogy barátnője van, de azért kockáztattam.
"Egy próbát meg ér...,, - gondoltam magamban, és egyre közelebb kerültem a fiúhoz. Mikor odaértem, óvatosan megfogtam a vállát, és megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy ő az.
- Hannah! - kiáltott boldogan, és átölelt. Mióta nem éreztem ezt az ölelést... jól esett a sok sírás, és magányérzet után. Ott, abban a pillanatban szinte már a csókunkat is elképzeltem, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen.
- Szia, Luke. Figyelj, én nagyon sajnálom, és... - nyeltem egy nagyot, majd a srác gyönyörű, kék szemeibe néztem. - Újra szeretném kezdeni... elfelejteni a sok baromságot, amit mondtam neked - magyarázkodtam.
- Hannah... köztünk... köztünk nem lehet már semmi - mondta. Az a "semmi,, szó pont a szívemet találta el, és törte össze darabokra.
- Mi? E-ezt hogy érted? - kérdeztem ledöbbenve. Luke sóhajtott, és válaszolt:
- Van barátnőm, és... szeretem őt. Mi pedig... El kell felejtenünk egymást. Nekünk már nincs jövőnk. Többé nincs.
A szavai szinte égettek. Millió darabra tört a szívem, és az összes szilánk eltalálta a mellkasom. Megakartam kapaszkodni valamiben, vagy leülni, de akárhova néztem, minden túl messze volt, és nem akartam ott hagyni Luke-kot. Vele akartam maradni. Hirtelen kaptam egy SMS-t. Vanessa néni volt az.

Vanessa néni üzenete: Hannah, ideje lenne hazajönnöd!

Hannah üzenete: Indulok...

Elraktam a telefonom, majd épp megöleltem volna Luke-kot legalább utoljára, amikor megjelent a barátnője.
- Szia, édesem - köszönt a szőke lány a srácnak, majd előttem elkezdtek csókolózni. Túl sok volt nekem. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, abban a pillanatban össze fogok esni. Bár jobb is lett volna... azt kívántam, bárcsak ne ott lennék, bárcsak nem tudnék erről az egészről, és bárcsak ne hallgattam volna meg azt a zenét. Megfordultam, és köszönés nélkül elmentem. Éreztem magamon Luke tekintetét, és láttam magam előtt, ahogy a barátnője tovább csókolgatja.

Kinyitottam az ajtót, és hatalmas erővel be is csaptam magam mögött.
- Hé,hé,hé! Nyugalom! Azért nem így kell hazajönni, Hannah! - szólt utánam Jack bácsi, aki épp a kanapén ült és tv-t nézett. Nem törődtem vele, csak mentem fel lépcsőn, néha-néha botladozva a sok könyv és táska miatt, de végül csak elértem a szobámat is. Bezártam magam mögött az ajtót, és rádőltem az ágyra. Magamhoz szorítottam az egyik párnám, és elkezdtem sírni. Egész úton magamban tartottam, nem akartam, hogy sajnáljanak. Úgy éreztem vége az életemnek. Nem volt kedvem semmihez, és nem volt erőm felállni. Csak sírtam egyedül a sötét szobában, amelyben alig volt fény. Legszívesebben meghaltam volna, eltűntem volna a földről, hogy senki ne találjon meg. Egy kis idő elteltével abbahagytam a sírást, mert már én sem bírtam. Felültem az ágyon, és üres tekintettel bámultam magam elé.
Mikor belenéztem a tükörbe, szemeim pirosak voltak és véresek. Egyáltalán nem láttam benne semmi szépséget, semmi boldogságot, csak a kínzó fájdalmat, amit akkor átéltem. Ha lett volna legalább egy kicsi bátorságom, akkor kockáztatok, és előbb bocsánatot kérek tőle, amikor még van idő. De most már nem volt. Nem maradt semmim. És túl késő volt hozzá.
- Vacsora! Gyertek! - kiabált Vanessa néni a folyosón. - Hannah, gyere te is!
- Mindjárt... - válaszoltam halkan. Tudtam, hogy ezt nem fogják meghallani, mégis így mondtam.
- Hannah! - nyitott be a sötétben fekete hajúnak látszó nő, majd amikor meglátott engem, rögtön becsukta az ajtót, és leült mellém. - Mi a baj?
- Biztos hallottál már Luke-ról... nem? - kérdeztem. Vanessa néni kicsit elgondolkodott, majd rávágta:
- Igen.
- Nos... Én izé... szerelmes voltam belé. És még most is az vagyok, csak neki van barátnője. De nagyon hosszú történet - kezdtem bele.
- Akkor mondd el, meghallgatom - mosolygott rám kedvesen. Sóhajtottam egy nagyot, majd elkezdtem.

- 10-20 perc múlva -

- Istenem, Hannah... ilyenért ne sírj! Majd jön más az életedben, akit lehet még jobban fogsz szeretni! - próbált megnyugtatni Vanessa néni. - Na, gyere. Menjünk enni.
- Nem vagyok éhes, köszönöm - bólintottam. A barna hajú nő újra elmosolyodott, hátha egy kis "erőt,, ad nekem, majd kiment. Amint becsukta a szobám ajtaját, felpattantam, és oda mentem az ablak elé. Egy ideig ácsorogtam előtte, de hamar elfáradtam, és inkább oda vittem egy széket. Csendben néztem ahogy lefolynak az esőcseppek az üvegen. Egy kicsit meglepett, hogy esik az eső, de hát ez van. Ilyen az időjárás, nem lehet mit tenni ellene. Természetesen tudtam, hogy ez nem számít segély kiáltásnak, és ha még egy aprócskát is hasonlít rá, nem hallja meg senki, de azért reménykedtem, hátha valaki észrevesz ebben a hatalmas világban. Másnak volt sokkal nagyobb problémája is, mint az én hülyeségem, viszont mégis úgy éreztem, mintha egy ócska papír lennék, akit darabokra téptek. És még azt a sok kis darabkát is szétvagdosták volna egy ollóval. Hihetetlenül fájt legbelül, és tudtam, hogy el kell engednem őt. Ha tetszik, ha nem.

_____________________________
Sziasztok!
Végre kész lett a 12. fejezet is! :D Hát, igen... kicsit szomorú egy rész lett, jó nagyon az. De, hát ilyenekből is kell néha. Mi a véleményetek erről a fejezetről? Szerintetek Hannah elfeledi Luke-kot, vagy tovább hagyja magát szenvedni? Esetleg helyre jön minden, vagy marad ugyan így? A következő részben kiderül! Remélem, elnyerte mindenki tetszését! :) További szép napot/estét! Sziasztok!

------
Victoria Blue






2015. július 17., péntek

Szétcsúszva, 5000 felett

                              Szép/napot estét mindenkinek! :)
Igen, nagyon-nagyon elcsúsztam a fejezetekkel már egy jó ideje. Nem tagadom, tényleg elhanyagoltam a blogot, és lusta vagyok írni. Szeretnék, csak egyszerűen nem megy. Holnap neki látok a 12. fejezetnek, de fogalmam sincs, mikor lesz kész. Van elképzelés, de nem lehet leírni. Nem baj, majd próbálkozok vele. 
Jelenleg a laptop is néha szórakozik, így megnehezíti a dolgom. Na, mind egy.
Egyszer majd csak kész lesz. Ahogy a matek tanárom szokta mondani: Ami késik, nem múlik!
Ezen kívül köszönöm az 5000 oldalmegjelenítést, sőt, már el is hagytuk. Illetve a 6 feliratkozót, és a kommenteket. Nagyon jól esik, hogy valakit érdekel is a blogom. :D
Nos, amit szerettem volna leírtam, nem is húzom tovább.
Sziasztok!

-----
Victoria Blue